“The Bards of Wales” by Janos Arany

Hungarian poet Janos Arany (1817-1882) has been referred to as the Shakespeare of Ballads. His most famous poem,A Walesi Bárdok’  (“THe Bards of Wales,” was written in response to the visit of the Emperor Franz Joseph to Hungary in 1857. Arany, like many other European intellectuals, was enraged by the defeat of the 1848 Revolution. Therefore, instead of writing a poem to welcome the Emperor, Arany retold the legend that King Edward I of England, the “Longshanks” of Mel Gibson’s” Braveheart,” had 500 Welsh bards burned alive for refusing to sing his praises at a banquet.
 
The famous translation, which was published by Canadian linguist Watson Kirkconnell in 1933, appears below accompanied by the original Hungarian text. A dramatic reading of the poem by Imre Sinkovits appears first:
 
“English Text.
        Edward the king, the English king, 
  Bestride his tawny steed, 
       “For I will see if Wales,” said he, 
  “Accepts my rule indeed. 

       “Are stream and mountain fair to see? 
  Are meadow grasses good? 
       Do corn-lands bear a crop more rare 
  Since wash’d with rebel’s blood? 

       “And are the wretched people there, 
  Whose insolence I broke 
       As happy as the oxen are 
  Beneath the driver’s yoke? 

       “In truth this Wales, Sire, is a gem, 
  The fairest in your crown: 
       The stream and field rich harvest yield, 
  And fair and dale and down. 

       “And all the wretched people there 
  Are calm as man could crave; 
       Their hovels stand throughout the land 
  As silent as the grave.” 

       Edward the king, the English King 
  Bestrides his tawny steed; 
       A silence deep his subjects keep 
  And Wales is mute indeed. 

       The castle named Montgomery 
  Ends that day’s journeying; 
       The castle’s lord, Montgomery, 
  Must entertain the king. 

       Then game and fish and ev’ry dish 
  That lures the taste and sight 
       A hundred hurrying servants bear 
  To please the appetite. 

       With all of worth the isle brings forth 
  In dainty drink and food, 
       And all the wines of foreign vines 
  Beyond the distant flood. 

       “You lords, you lords, will none consent 
  His glass with mine to ring? 
       What? Each one fails, you dogs of Wales, 
  To toast the English king? 

       “Though game and fish and ev’ry dish 
  That lures the taste and sight 
       Your hand supplies, your mood defies 
  My person with a slight. 

       “You rascal lords, you dogs of Wales, 
  Will none for Edward cheer? 
       To serve my needs and chant my deeds 
  Then let a bard appear!” 

       The nobles gaze in fierce amaze, 
  Their cheeks grow deadly pale; 
       Not fear but rage their looks engage, 
  They blanch but do not quail. 

       All voices cease in soundless peace, 
  All breathe in silent pain; 
       Then at the door a harper hoar 
  Comes in with grave disdain: 

       “Lo, here I stand, at your command, 
  To chant your deeds, O king!” 
       And weapons clash and hauberks crash 
  Responsive to his string. 

       “Harsh weapons clash and hauberks crash, 
  And sunset sees us bleed, 
       The crow and wolf our dead engulf – 
  This, Edward, is your deed! 

       “A thousand lie beneath the sky, 
  They rot beneath the sun, 
       And we who live shall not forgive 
  This deed your hand hath done!” 

       “Now let him perish! I must have” 
  (The monarch’s voice is hard) 
       “Your softest songs, and not your wrongs!” 
  In steps a boyish bard: 

       “The breeze is soft at eve, that oft 
  From Milford Havens moans; 
       It whispers maidens’ stifled cries, 
  It breathes of widows’ groans. 

       “You maidens, bear no captive babes! 
  You mothers, rear them not!” 
       The fierce king nods. The lad is seiz’d 
  And hurried from the spot. 

       Unbidden then, among the men, 
  There comes a dauntless third 
       With speech of fire he tunes his lyre, 
  And bitter is his word: 

       “Our bravest died to slake your pride – 
  Proud Edward, hear my lays! 
       No Welsh bards live who e’er will give 
  Your name a song a praise. 

       “Our harps with dead men’s memories weep. 
  Welsh bards to you will sing 
       One changeless verse – our blackest curse 
  To blast your soul, O king!” 

       “No more! Enough!” – cries out the king. 
  In rage his orders break: 
       “Seek through these vales all bards of Wales 
  And burn them at the stake!” 

       His men ride forth to south and north, 
  They ride to west and east. 
       Thus ends in grim Montgomery 
  The celebrated feast. 

       Edward the king, the English king 
  Spurs on his tawny steed; 
       Across the skies red flames arise 
  As if Wales burned indeed. 

       In martyrship, with song on lip, 
  Five hundred Welsh bards died; 
       Not one was mov’d to say he lov’d 
  The tyrant in his pride. 

      “‘Ods blood! What songs this night resound 
  Upon our London streets? 
       The mayor shall feel my irate heel 
  If aught that sound repeats! 

       Each voice is hush’d; through silent lanes 
  To silent homes they creep. 
       “Now dies the hound that makes a sound; 
  The sick king cannot sleep.” 

       “Ha! Bring me fife and drum and horn, 
  And let the trumpet blare! 
       In ceaseless hum their curses come – 
  I see their dead eyes glare…” 

       But high above all drum and fife 
  and trumpets’ shrill debate, 
 &nbsp
;     Five hundred martyr’d voices chant 
  Their hymn of deathless hate.  

(Translated by Watson Kirkconnel)

Arany János (1857. június.)

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelõin fû kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgõ csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elõ egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megõl fehér galamb,
Õsz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyûl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szûz! anya
Ne szoptass csecsemõt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menõt.

De vakmerõn s hivatlanúl
Elõáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék –
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

„Emléke sír a lanton még –
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegûl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –

S Edvárd király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elõ síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

Arany János (1857. június.)

Brendan King

No Comments

Leave a Reply